Karnöffel
Az úgynevezett ütésszerző játékok legrégebbi ismert őse a Karnöffel, 1426-ban említett német eredetű játék. Ezt még nem tipikusan francia kártyával, de ahhoz hasonló paklival játszották ászok nélkül, azaz 48 lappal. Fixen 4-en, párokban játszhatták. Minden játékosnak 5 lapot osztottak, az elsőt képpel felfelé. Ezek közül a legkisebb értékű határozta meg az aduszínt. A kártyák erősorrendje eltért a jelenlegi sorrendtől. Az 5 ütésből, amelyik pár legalább 3-at elvitt nyerte a kört.
Whist doboz 1853-ból.
Az első, már francia kártyával játszott ütésszerző játék a Whist, aminek keletkezési idejét 1663-ra teszik. Az angol eredetű, 18-19. században széles körben elterjedt társast először fix párokkal és jóslás nélkül játszotta 4 játékos 52 lapos francia kártyával (2,3,4,5,6,7,8,9,10,J,D,K,A). A játék a sima ütésszerző szabályt követte. Az egyik játékos kijátszott egy kártyát, aminek színét a többieknek sorban követve kellett kártyát kijátszani, ha nem volt akkor vagy mást színt vagy adut tehettek. Az ütés a legerősebb adut tevő vitte vagy ennek hiányában a követett szín legerősebbje. Az összes lapot kiosztották, a játékosok 13-13 lapból megpróbáltak minél több ütést megszerezni. Az utolsónak kiosztott lap felmutatása az aduszint határozta meg. A játék végén a hat feletti ütéseket egy-egy ponttal jutalmazták. Általában három leosztásból állt a játék, de szokás volt adott pontig is játszani. Rengeteg változata fennmaradt, érdekes az aduszín előre meghatározása. Sorrendben az első leosztásban a kör, a következőben a káró, majd a pikk végül a treff volt az adu.
Oh Hell!
Az ütések számának megjósolása az 1930-as években keletkezett Oh Hell! (Oh Pshaw, Blackout) nevű kártyajátékban jelent meg. Magyarországon Rikiki vagy Riki tiki néven ismert. Az Angliából származó játék kitalálója egyesek szerint az író, rejtjel-szakértő Geoffrey Mott-Smith, aki a Bridzs lelkes támogatója volt abban az időben és számos kártyás könyv írója. A Rikikit, a Whisthez hasonlóan szintén 52 lapos Francia kártyával játsszák. A 3-7 játékos között kiosztanak először annyi lapot, ahányat még egyenlően kilehet, majd egyet a megmaradtakból felfordítanak, ez lesz az adu. A játékosok ezután egyenként, egymás után megtippelik hány ütést fognak vinni. Az utolsónak tippelő nem mondhat annyit, hogy a játékosok által bemondott ütések számának összege megegyezzen az összes ütés számával. Tehát valaki biztosan nem tudja teljesíteni majd a bemondott ütéseit. Az ütést a Whisthez hasonlóan a legnagyobb adulap viszi, ennek hiányában a hívott színű legnagyobb lap. Az ütést vivő játékos hív újra és ez így megy míg el nem fogynak a lapok. Utána eggyel kevesebb lapot oszt ki a következő osztó és így tovább. Miután eljutottak az 1 lap osztásos körhöz, elindulnak ismét felfele az osztással. Ha valaki teljesítette a vállalását, akkor 10 plusz annyi pontot kap, ahány ütést vállalt. Azaz 0 esetében 10-et, 3 esetében 13 pontot. A játékot a végén legtöbb ponttal rendelkező játékos nyeri. Ennek a játéknak is számos változata ismert. Az egyszerre megtett, illetve titokban tett vállalásokon át a teljesen más pontozásokig.
A Wizard első kiadása.
Nos, hogy a címben levő játékhoz is eljussunk, 1984-85 környékén egy Ken Fisher nevű kanadai úriember családjával, a Torontótól 150 kilométerre levő haliburtoni tóparti nyaralójukban töltötte a nyári hónapjait. Telefon híján és szegényes televíziós csatornaválaszték mellett kellett valamit találni, amivel elütik a szabad estéiket. Ken olyan játékot szeretett volna találni, amit hárman is jól lehet játszani. Kezébe akadt egy kártyás könyv, ahol rátalált az Oh Hell!-re. A szabályait és pontozását lépésről-lépésre változtatta partijaik folyamán. Felesége javasolta, hogy a módosított szabályokat juttassa el az Oh Hell! kiadója részére, de volt még egy kis gond az 52 lap. 60-at kellett belőle alkotni, hogy az új szabályokhoz jól illeszkedjen, ezért Fisher kitalált két új színt, amit fia javaslatára mágusnak (Wizard) és bolondnak (Jester) nevezett el. Így született meg a Wizard kártyajáték.
A játék tehát a kétszer 4 különleges lapban tér el leginkább az Oh Hell!-től, illetve abban, hogy a leosztások száma csak nő. A 4 mágus lap a legnagyobb adunál is erősebb. Az ütésbe elsőnek belerakott mágus viszi az ütést. A 4 bolond lap pedig semmiképp nem visz, csak abban az esetben, ha négy játékos esetén mindenki bolondot rakott, ekkor az első viszi az ütést. A pontozás pedig annyiban tér el az Oh Hell!-től, hogy alapból 20 pont jár a teljesített ütésért, illetve annyiszor 10 pont, ahány ütést vállalt az illető.
A játék 1986-ban 10 ezer példányban jelent meg, még Fisher saját kiadásában. Kezdetben Észak Amerikában volt igazán népszerű, majd miután az Amigo kiadó 1996-ban Európában is kiadta, Németországban lett igen kedvelt kártyajáték. Ma már 2 millió fölötti példányszám került eladásra belőle. Kanadában 2004 óta rendeznek belőle hivatalos bajnokságot, 2010 óta pedig világbajnokságot is.
Ken Fisher
Ken Fisher 1936. november 5-én született harmadik gyerekként Sault St. Marie-ban, Kanadában. Tanárként sokszor játszott a gyerekekkel kérdezz-felelek kvízjátékot, ami hatására egyre nagyobb népszerűségre tett szert kvízmesterként. Ezen tapasztalatainak összefoglalásaként írt egy könyvet, aminek sikerült kiadót találnia New Yorkban, sőt Isaac Asimov írta az előszavát. A könyv olyan sikeres lett, hogy 7 éven belül további három, illetve egy legjobb válogatás és egy kanadai változat is követte. A könyvekből három társasjáték is született.